4. fejezet - Büntetés

Szeptember 3. (szerda)

 [...] Ma nem keltem Rosa csengetésére, ez részben zavart egy kicsit. Tényleg teljesen őt tekintem egyetlen barátnőmnek... Szokásos rutinom, reggelire egy szendvics, majd öltözködés. Sokáig gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, ezen a tökéletesen átlagos napon. Rossz kedvembe voltam ma nagyon, az idő is kicsit hűvösebb volt, ezért egy fekete ruhát vettem fel, egy kis különlegességgel. Hozzá a tegnapi fekete cipővel, a hajamat pedig felkötöttem lófarokba, és feltupíroztam. Egy pár tincset meg hagytam, hogy belelógjon az arcomba.

Vagyis így néztem ki: 

Legalább ez a szerelés feldobta egy kicsit a kedvemet.

Elégedetten forgolódtam a tükör előtt, nem hittem, hogy ilyenre képes vagyok.

És nem, nem vagyok beképzelt, vagy valami ilyesmi, de nekem nagyon tetszett ez az összeállítás.

Viszont a hangulatom még mindig letört volt.
Lassan sétálgattam, amikor valaki a nevemet szólította. Hátrafordultam, és Viola állt előttem.
- Sz-szia! Osztálytársak vagyunk... - motyogta zavartan, miközben a padlót nézte.
- Szia! Igen, tudom, már szerettem volna veled beszélni - mondtam neki.
- Miről? - lepődött meg.
- Hát...Csak szimpatikus voltál - feleltem.
- Oké... - majd gyorsabbra vette a tempót, és így megint egyedül maradtam.
Beértem a suliba, Nina rögtön odarohant hozzám és elkezdett szidni.
- Miért jöttél ilyen rövid ruhába?! HA?! Hogy több időt tölts Lysanderrel? Nem fog menni!- idegeskedett, majd fújtatott egyet, és folytatta - Hiába próbálkozol, ő az enyém! - vigyorgott, mire a semmiből termett mögötte Lysander, és felvont szemöldökkel nézett a lányra.
- Ki a tied? - kérdezte érdeklődve, mire Ninának a lélegzete is elakadt.
- S-Senki...Megyek is! - majd erőltetett egy mosolyt az arcára, és elkullogott.
- Mondott neked valamit? - fordult felém Lys.
- Természetesen igen, de mivel nem társaságba mondta, hanem személyesen, ezért nem szándékozom elmondani, Gomen nasai - majd elindultam volna a folyosóra, de Lysander megállított.
- Miért nem mondod el? - faggatott.
Szembe álltam vele, és elmondtam.
- Mert alig ismerlek - néztem rá.
Bementem a folyosóra, de véletlenül megbotlottam a küszöbben, és valakinek neki ütköztem. Felnéztem, és a Vörös állt ott idegesen.
- Nézz már a lábad elé! Nem tudsz figyelni?! - ordított.
- Nem kell ordítanod! Szerencsére jó a hallásom! Ráadásul véletlen volt - ráncoltam össze a szemöldökömet.
Majd indultam volna be a terembe, de lefogott.

- Engedj el! - szóltam neki, de erre csak erősebben szorított.
- Ki mondta, hogy végeztem veled?
- Castiel! Kérlek! - majd minden erőmet összeszedve felé fordultam, és a szemébe néztem.
Megenyhült az arckifejezése, sőt, inkább meglepődött, és elengedett, utána pedig sietősen kiment az udvarra.

[...] Egész nap azon járt a fejem, hogy óra előtt Castiel miért viselkedett furcsán, miután ránéztem.

Nem tudtam rendesen figyelni az órákon. Éppen irodalom volt, amikor valaki a padomra dobott egy cetlit. Hátranéztem, és láttam, hogy Rosa volt, ezért kinyitottam, ez állt benne:
,,Mi van veled? Egész nap a padod fölött görnyedsz, még a szünetekbe se állsz fel! Aggódom érted!"
Elmosolyodtam, mert örültem, hogy törődik velem. Ezt írtam vissza:
,,Semmi, csak a gondolatok cikáznak a fejemben, és a körülöttem történő események nem jutnak el az agyamig."
Visszadobtam óvatosan a papírfecnit, hogy a tanár ne lássa, de nem volt szerencsém, rögtön rám förmedt.
- West kisasszony! Megtudhatnám, hogy mégis miért levelezik az órámon?! - kérdezte az elején még higgadtan, de a végére egyre jobban felemelte a hangját. Vett egy mély levegőt, és folytatta - Nem figyelsz ma semmire. Elnézzük a kollégákkal, mert kitűnő eredményeid mellett ez semmiség, mivel úgy is megtanulod. De az, hogy közben beszélgetsz is, az már elfogadhatatlan! Mert ezzel nem csak magadat, hanem a ,,bajtársadat" is büntetésbe küldöd!
- V-várjon! Akkor büntetésbe leszünk? - néztem meglepetten.
- Igen. Ellenvetés?
- Nincs... - hajtottam le a fejem.

 [...] Hamar eltelt a nap, és mennem kellett a büntibe. Az A/3-as teremben kezdődik, szóval elindultam arra. Mikor beléptem a terembe, senki sem volt bent. Ezek szerint egyedül leszek csak itt? Nem baj, legalább a könyvemet hoztam.
Elkezdtem olvasni, amikor kinyílt az ajtó, és Castiel lépett be rajta, és felvont szemöldökkel nézett rám.
- Hát te? - kérdezte.
- Levelezés az órán - néztem fel a könyvből.
- Aha.
- Te?
- Puki párna a diri székére, hatás azért meg volt...Na meg vizes vödröt öntöttem az igazgató helyettes fejére...Lássuk csak, még mi is volt? Bementem a lány wc-be, és ott zuhanyoztam le. Asszem' ennyi - bólogatott, én meg tátva tartott szájjal figyeltem.
- És ezt mind egyedül? - pislogtam.
- Ja. Lysander nem akart segíteni. Pedig tök jó volt!
- Szóval...Te bajkeverő vagy? kérdeztem
- Olyasmi - vonta meg a vállát.
- Értem..Egyébként akartam kérdezni, hogy amikor rád néztem, akkor miért lepődtél meg annyira?
- Hát...Ööö..Megvan! Azért, mert általában mindig térden állva, megrémülve könyörögnek, hogy engedjem el őket, de te nyugodt tekintettel is csak egyszer kérdted, és ezért - felelte, de azért láttam, hogy ez nem az igazság. Nevetett is, de észre lehetett venni, hogy valami aggasztja.

Innentől a beszélgetésünk abba maradt, ő zenét hallgatott, én meg tovább olvastam. Mikor az igazgató bejött, hogy mehetünk, Castiel kifutott a suliból. Hát persze. Csak egy olyan alkalom lenne, amikor nem egyedül megyek

,,A boldogság néha csak látszat...Gyakran viszont valóság. Vidámak leszünk tőle, nevetünk, és érezzük, hogy az életnek van értelme.
A boldogság egy erős érzés. Egy érzés, amellyel az ember úgy gondolja, hogy szárnyalni is tudna.
Sajnos az én szempontomból csak az embereknek egy megtévesztés, hogy lássák, hogy kívül boldog vagyok. Miközben belül a fájdalom nyomora emészt..."

3. fejezet - Egy átlagos nap

Szeptember 2. (kedd)

 [...] Mikor megszólalt a csengő, fáradtan keltem fel, és szembesültem azzal a ténnyel, hogy még csak a hét elején vagyunk

Lesétáltam a konyhába, és csináltam egy kis rántottát reggelire. Jóízűen falatoztam, amikor csengettek.

Értetlenül mentem az ajtóhoz, majd mikor megláttam, hogy ki áll az ajtómban fülig érő vigyorral, meglepetten kezdtem faggatni az illetőt.

- Rosalya! Te meg mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol lakom? - zúdítottam rá a kérdéseket.

- Szia! Neked is jó reggelt! Én is jól vagyok, és te? - nevetett.

- Gyere beljebb! - tessékeltem be a házba.

- Wow! Ez aztán a szép ház! - nézett körbe csodálkozva Rosa.

- Köszi - mosolyodtam el - De tényleg...Honnan tudtad, hogy itt lakok?

- Mondtam már. Az igazgatótól - nevetett.

Válasznak biccentettem egyet, majd felmentem a szobámba, és magamra kaptam egy olyan ruhát, ami a tetején erős vörös, majd ahogy lejjebb nézzük, egyre halványodik. Hozzá felvettem egy fekete magassarkút, és hozzá a hajamat kiengedve hagytam.
Röviden:
- Megjegyzés: Bocsi, hogy nem felemás színű a szeme ><" -

Na igen. Ez már inkább rám hasonlított, a tegnapi szerelésem nagyon távolt állt tőlem. Habár még egy kicsit válogattam volna a ruha között, vagy a hajamat festettem volna be vörösre, mert szerintem a piros - fehér - fekete nem igazán passzolt így. Mondjuk, még mindig jobb, mint a kényelmetlen csőnadrág. Bele se merek gondolni, hogy télen milyen szenvedéseket kell majd átélnem.
Rosa lent várt a nappaliban, majd amikor meglátott, akkor sejtelmesen elmosolyodott. Persze nem hagytam szó nélkül.
- Miért vigyorogsz így?... - zökkentettem ki az álom világából.
- Áhh, semmi érdekes! - kuncogott Rosalya.
Elindultunk a suliba, és én egész úton olyan lelkesedéssel mentem barátnőm mellett, egyrészt azért, mert végre szellőzik egy kicsit a testem, másrészt pedig ma az első óra földrajz, de nem lesz megtartva, mert akkor osztják ki a tankönyveket.
Igaz, hogy szeretek tanulni, nem hiába voltam 8 évig kitűnő általánosban, de a földrajz sose volt a kedvencem, szóval természetes, hogy örültem, hogy  nem lesz.
Rosa-val beértünk az udvarra, ahol sokan pillantottak felénk. Köztük Ők (!!!) is ott voltak. Enyhén elpirultam, nem értettem, hogy mit néznek annyira.
Beljebb mentünk, és Nina rögtön letámadt, hogy miért vagyok ilyen ruhában. Elkezdtem neki mondani, hogy eleve ez a stílusom, és hogy tegnap azért jöttem abba, mert ki szerettem volna próbálni, de mivel nem jött be, hát maradtam ennél.
- Szóval azt mondod, hogy innentől ilyen ruhákba fogsz járni? - kérdezte.
- Amikor jó idő lesz, akkor valószínű, hogy igen - mosolyogtam rá.
Nina még mormolt valamit az orra alatt, és visszament a barátaihoz.
Leültünk Rosalyaval egy padra, és előkotortam a táskámból egy tiszta papírlapot, és egy ceruzát, majd megkerestem azt a könyvet, amit magammal hoztam suliba, ugyanis most azt olvasom éjjel-nappal.
A rajzlapot rátettem a könyvre, majd rajzolni kezdtem. Nem is tudtam, mit, csak firkálgattam a lapon. A tudatában se voltam, amikor kész lett, és Rosa a fejemhez nyomva az ő fejét, és megszólalt, ami vissza zökkentett a világba.
- Hűűűűű! Nagyon szépen rajzolsz! Ráadásul...Ez nem Lysander? - érdeklődött, mire én lenéztem a papírra, és szembesültem vele, hogy tényleg Őt rajzoltam le!
- Jé...De, ő! - lepődtem meg.
- Add oda neki! - adta a tanácsot Rosa.
- Dehogy adom! Ez... - mondtam volna tovább, de közbeszólt.
- Gyönyörű! És őt ábrázolja! - majd kivette a lapot a kezemből, és amilyen gyorsan csak tudott, a magassarkú cipőjével elkezdett futni az említett srác felé. Én is követtem a példáját. Ha Lysander meglátná a rajzomat, az nagyon kínos lenne! Legalábbis az én szemszögemből. De hiába, Rosa beelőzött, és megmutatta a fehér hajú srácnak a ,,mesterművet", majd felém fordult, és elkezdett erre az irányba sétálni. Mikor előttem állt teljes élet nagyságban, visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját.
- Köszönöm. Nagyon szép, és élethű - mosolygott rám, és visszament Castielhez.
Ledermedten álltam az udvaron, mikor becsöngettek, és lassan elkezdtem sétálni a terembe a többiekkel együtt.
Elkezdődött az óra. Vagyis a könyvek kiosztása. Névsor szerint szólított minket ki a tanári asztalhoz.
- Sophie West! - olvasta fel a következő embert, aki én voltam, és már álltam is fel.
Lysander volt előttem, mert Ninát akkor pont elkérték családi ügyek miatt az első órában.
Mentem gyorsan átvenni a könyveket, de túl gyors voltam, és egyszer majdnem felbuktam, amikor...Hát...Nos, Lysander elkapott. Fülig vörösödtem, és zavartan megköszöntem. Ő csak bólintott egyet mosolyogva, és leült.
Megkaptam a csomagot, és visszasétáltam a helyemre, most már lassabban.
Ez az óra el is telt lassan, a szünetben pedig egyedül ültem a teremben, miközben a többiek kint voltak az udvaron. Olvasgattam a reggeli ideiglenes "rajztábla" könyvemet, aminek a címe ez volt: a Szent Johanna Gimi.
Lekötött, a tinédzserek korában ez egy népszerű olvasmány, amit Leiner Laura írt. Mélyen figyeltem minden kis betűcskére, amikor kinyílott az ajtó, és Lysander lépett be rajta. Megdöbbenten kezdte meg a beszélgetést.
- Hát te hogy hogy nem vagy kint? - kérdezte.
Nem vagyok az a típus, aki flegmán visszakérdezi, hogy ,,Ezt én is kérdezhetném tőled..." ezért rendes választ adtam a kérdésére.
- Az általánosban sem szerettem annyira kint lenni a szünetben a szabadban. Ezért inkább bent maradtam olvasni, és ez gimiben se változott, úgy látszik - válaszoltam.
- Ohh értem...És mit olvasol?
- A Szent Johanna Gimit.
- A testvérem barátnője is oda van érte, szóval nagyjából tudom, miről szól. Te is Cortez-ért élsz, halsz, ugye? - kérdezte fájdalmas tekintettel, de közben elnevette magát, és én is elmosolyodtam.
- Mint ahogy általában minden SzJGer, igen, én is.
- Gondoltam - mondta, majd ő is leült a helyére, és elkezdett olvasni.
- Na és te? - érdeklődtem, mire felnézett a könyvből, ami látszólag nagyon érdekelte.
- Simone Elkeles-Perfect Chemistry.
Bólintottam, majd mindketten visszamerültünk az olvasás csodálatos világába, ugyanis ezután senki nem szólt senkinek semmit. Csak a csengő figyelmeztetett minket, hogy ideje abbahagynunk az akár végtelenig is eltartó olvasást, inkább készüljünk elő az órára.
Rajz volt. A tanárt Aaron Pitt-nek hívták. Szóval Mr. Pitt. Azt mondta, hogy foglaljuk el magunkat valamivel, nem akar már a 2. tanítási napon kemény munkára fogni minket. Én rögtön kihúztam a SZJG-t, és folytattam, ahol abbahagytam, Lysander is ugyanígy tett a saját könyvével. Körülöttem a többiek rikácsoltak, vagy a telefont nyomkodták, de nem vettem figyelembe, és teljesen beleéltem magam. Mivel tegnap kezdtem el olvasni a ,,Kezdetek"-et, még csak a felénél járok, és amikor olvastam, hogy amikor Reni elesett tesiórán, és kiment a bokája, Cortez segített neki felállni, és úgy mentek, hogy Reni karja át volt dobva a srác vállán. Mikor itt jártam, véletlenül hangosan, túlkiabálva mindenkit, ezt mondtam:
- IGEN! VÉGRE! - és felemeltem a magasba a kezem, mire megláttam, hogy az osztályban szinte mindenki engem néz, és amennyire csak tudtam, szégyenemben úgy beletemettem az arcomat a könyvbe, hogy csak na. A többi órán beszélgettünk, a tanárokkal, tanulták a nevünket, mi az övéiket.
Megszólalt a végső csengő, a többiek megmentője, mert már nagyon unták a sulit, gondolom inkább kockulni akartak. Különösen Armin... Rohamozva törtek ki a diákok, Rosalya most Melodyékkel tartott, szóval megint egyedül mentem haza.
,,Mindenkinek vannak szerencsétlen napjai, ez teljesen természetes. De mégis, oltári égő az illetőnek. Ezt most tapasztaltam, amióta a Sweet Amorisban vagyok, egyre többször szerencsétlenkedem. Ez van, ha baráti közösségbe van az ember? Érdekes szó ez számomra, még mindig...Barát...Csak egy szó, mégis...A földön lévő minden embert megváltoztatott ez a pár betűből összeálló kis szavacska. Az élőlények kitartanak egymás mellett, mert erős kötelék keletkezett köztük. Amit nehéz elszakítani. De ha el is szakad, idővel újra összeáll, de sose lesz olyan egyenes, mint volt, ugyanis egy csomó már útban van. Vajon ha többször szakad el, akkor már az egész egy nagy gombolyag lesz?..."

2. fejezet - Ismerkedés az emberekkel PART2

 Nathaniellel még egy darabig el beszélgettem, odaadta az óra rendemet, és elmondta, hogy melyik osztályba kellesz mennem. Ezután elbúcsúzott, mert még volt egy kis adminisztrációs dolga. Miután elment, én újból unatkoztam. Megnéztem, hogy mi lesz az első óra: Osztályfőnöki.

Az még nem is olyan rossz. Bementem az A1-es terembe. Már mindenki a helyén ült, csak 1 szabad hely volt, amiről azt gondoltam, hogy az enyém. Így hát megindultam az ablak felőli oszlop utolsó padjához, majd lepakoltam a táskámat. Körülnéztem, és elkezdtem fürkészni az osztálytársaimat. Tényleg egyiket se ismerem. De várjunk csak! Ott az a felemás szemű! Na ne... Egy osztályba fogunk járni?! 

*CSRRRRRRRR* Becsöngettek...Pontosan 2 perccel később belépett az igaztgató.

- Üdvözlök mindenkit! Én vagyok az igazgató, a nevem Aida Clark. Hallottam, hogy az osztályból majdnem mindenki egy általánosból jött ide. Ez alól kivétel Sophie West - majd rám nézett, és folytatta - Egymásnak nem kell bemutatkoznotok, de ha megkérhetlek titeket, akkor legalább neki meséljetek magatokról egy kicsit! - mosolygott a tanárnő.

Mindenki felpattant a helyéről, és iderohant a padom köré, kivéve a vörit meg Őt... 

A többiek rengeteg kérdéssel halmoztak el, sokszor túlkiabálták egymást, ezért csak néhány kérdést értettem.

- MELYIK SULIBÓL JÖTTÉL? - kérdezte az egyik.

- VOLTAK BARÁTAID? - a másik.

- SZERINTED ITT JÓL KIJÖSSZ MAJD MINDENKIVEL? - a harmadik...

Még tovább kérdezgettek volna, ha a tanárnő le nem ordítja őket.

- ELÉG LEGYEN! Mindenki a helyére! MOST! - szólt rájuk, és mindenki vissza battyogott a helyére - Egyesével gondoltam a bemutatkozást! De először is...Sophie, megkérhetnélek, hogy először te mutatkozz be? - tette fel a kérdést.

- P-persze... - feleltem, majd felálltam a helyemről, és kimentem a tanári asztal elé - Nos...Sziasztok! A nevem Sophie West. 15 éves vagyok. Szeretem a rockot, de nem azt a fülsüketítőt, hanem inkább az Alternatív rock-ot, ilyen például a Fall Out Boy, aminek megszállottja vagyok. Ugyanakkor a lassú zenék is tetszenek. A személyiségem inkább félénk, és szégyenlős...Hallottam olyan kérdést valamelyikőtöktől, hogy voltak-e barátaim...Nos..Nem, nem voltak. Mindenki kiközösített, ezért magamba zárkóztam, de végül is túléltem ezt a 8 évet az általánosban.

- Bocsi, hogy beleszólok, de kivel élsz? - kérdezte az egyik lány. A haja fehér volt, és nagyjából ugyanolyan színű szeme, mint Nathaniel-nek.
Ledermedtem... Miért kérdezte meg ezt? Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de végül is kimondtam..
- Egyedül élek...A szüleim..Meghaltak... - feleltem bánatosan.
- Ohh...Kérlek ne haragudj! Nem tartozott rám! És most...Most fájdalmas emléket idéztél fel miattam! Sajnálom! - kért bocsánatot megszeppenve, majd kirohant a teremből.
- Miss. Clark... Utána mehetek? - reménykedtem, hogy azt mondja, hogy mehetek, és szerencsémre mázlim lett.
- Csak nyugodtan - mosolyodott el az igazgató.
Kifutottam a folyosóra. Már csak azt kéne kitalálni, hogy hova mehetett az a lány.
Lássuk csak...Áhh! Meg is van! A lányok általában a WC-re szoktak menekülni, ha valami problémájuk van! Akkor irány a lány WC!

Lassan benyitottam, és az egyik fülke mögül hallatszott annak az osztálytársamnak a hangja. Rögtön felismertem, és bekopogtam hozzá. Félénken kinyitotta az ajtót résnyire, majd mikor meglátta, hogy én vagyok ott, rögtön be is csukta.
- Gyere elő - szóltam neki lágy hangon - Nem tudhattad, szóval nem haragszom - mondtam, mire kicsapta az ajtót, ami sikeresen az orromnak nekiment teljes erőből!
- Jesszusom ne haragudj! - kiabált.
- Semmi baj! Látod, nincs semmi bajom... - igazából nagyon fájt, de próbáltam felvenni egy semleges arckifejezést, hogy lássa, jól vagyok.
- Huhh...Már megijedtem! Amúgy Rosalya White vagyok! - mosolygott rám.
- A nevem --- - mondtam volna tovább, de félbeszakított.
- Tudom! Sophie West! Amikor megtudtam, hogy hozzánk fogsz járni, a diritől minden infót kikértem rólad! Kivéve azt, amit kérdeztem a teremben...Azért még egyszer bocsi! De nagyon jó barátnők leszünk! Együtt megyünk shoppingolni, meg együtt fogunk enni, meg minden! Fantasztikus lesz! - visított örömében Rosalya.
Mindent megbeszéltünk egymással, és végül vissza értünk a terembe nagy nehezen, ugyanis újdonsült barátnőm most akart óra közben körbevezetni az egész suliban. Rájöttem, hogy neki be nem áll a szája. Alig tudtam szóhoz jutni, épphogy csak válaszolni tudtam a rengeteg kérdésére. Amíg visszaértünk az osztályhoz, még akkor is kérdezgetett, és közben vidáman mosolygott rám.
- Rosalya, kérlek ülj le. Most hogy így mondott magáról pár dolgot Sophie, ti is mutatkozzatok be neki EGYESÉVEL! - az utolsó szót emelte ki legjobban.

 [...] Mindenki sorjára jött a padomhoz, és lassan mindenkit megismertem. Igen, ezzel telt el az egész tanítási nap, ugyanis elég sokan vagyunk az osztályban, és mindenki jó hosszú szöveget mondott.
Armin kocka, imádja a videó játékokat, és utál vásárolni. Alexy imád shoppingolni, és Arminnak a testvére. Életvidám, és állítólag sokszor érzi magát csillámpónifalván...Öhh...Oké... Melody a DÖK egyik tagja, emellett nagyon kedves, és segítőkész, legalábbis nekem szimpatikus volt. Viola visszahúzódó, szerény, de viszont gyönyörűen rajzol. (Ezt onnan tudom, mert miközben azt a pár szócskát, amit mondott, közbe kiesett egy rajz a mappájából, és sikerült egy kicsit szemügyre vennem.) Félénk is, szóval úgy döntöttem, hogy mindenképpen megszeretném őt ismerni jobban is, mert Rosa-n kívül ő volt a legszimpatikusabb. Carla valamilyen Ambernek a rajongója, ezt szó szerint így mondta, és imádja a divatot, na meg saját magát is. Pfff...Fő a szerénység, mi? Aki utána következett, az egy szőke csaj volt, és a bemutatkozása felettébb érdekes volt.
- Csá! Amber vagyok 15 éves, és csak annyit kell tudnod, hogy hogyha egy ujjal is hozzáérsz az én Casti-macimhoz, szálanként fogom kitépkedni a hajadat! Megértetted?! - kérdezte nyávogós hangon.
- Szia! Először is fogalmam sincs, hogy ki az a bizonyos Casti-maci, de ha tudnám, és ő is ilyen nyávogós lenne, mint te, akkor biztos, hogy hozzá se szólnék. Ahogy ezentúl hozzád se fogok. Nem vagyok az a kötekedő típus, de ideje volt már valakinek egy kis rendet tenni az agyadban.. - mondtam neki unott fejjel.
Meglepődött azon, amit mondtam, és már épp fel akart volna pofozni, amikor megállítottam a kezét.
- Még egy majomnak is több I/Q-ja van, mint neked. Erre már most rájöttem. Ha megengeded, megkérnélek, hogy menj innen. Köszönöm - mosolyogtam rá, mire sértődötten hátradobta a haját, és eltipegett a padjához.
Utána 2 lány következett, akik csak annyit mondtak magukról, hogy Amber barátnői. Ja, meg azt, hogy a fekete hajúnak Li a neve, a barnának pedig Charlotte.

Ez után még a többiek is meséltek magukról egy kicsit.
Jade a kertész klubba jár, mindent tud mindegyik növényről. Dajan a kosár labda klubb egyik magasabb rangú tagja, állítólag 2 országos versenyt nyert meg. Peggy a suliújság egyik szerkesztője, és mindenkitől minden nap érdeklődik, hogy nincs-e valami szaftos sztori, amit be tudna rakni a suliújságba. Laeti barátságos, szeret vásárolni, és néha elszokta lógni az órákat. Nina egy aranyos lány, állítólag nagyon okos is. Kentin nem rég jött vissza a katonai suliból, és imádja a kekszet. Na jó...Ezt most nem tudom, hogy melyik kekszre értette... Tudom, tudom, néha előkerül a perverz fantáziám. Dake egy pedofil, aki imádja a csajokat stírölni. Megsúgta nekem, hogy én is bejövök neki, mire megpöcköltem a fejét, és a helyére ment.

A következő az a vöri volt. Na erre kíváncsi vagyok!
- Cső. A nevem Castiel Black, szeretem a rockot, főleg a Winged Skull-t. Flegma vagyok, szval' ha megakarsz valamit tudni, akkor engem ne kérdezz, mert nem válaszolok rá. Ha idegesítesz, beverek neked egyet, mert nem érdekel, hogy lány vagy - mondta unottan, majd visszaült a helyére.
Aki utána jött...Huhh, mondanom sem kell talán, hogy ő volt a felemás szemű.
- Örvendek! A nevem Lysander Ainsworth. Castiel azt elfelejtette említeni, hogy egy bandában játszik velem. Hát...Ennél többet nem tudok neked mondani, sajnálom! - majd odahajolt a fülemhez, és azt súgta - A szünetben majd még mesélek - majd kiegyenesedett, elmosolyodott, majd leült a helyére.
Természetesen el is pirultam. Megint! Erről le kellesz szoknom!

 [...] Mint mondtam, az egész nap ezzel telt el, és amikor az utolsó csengő szólalt meg, jelezve, hogy haza lehet menni, a diákok tömegestül rohantak ki. Én hátul sétáltam, egyedül.
,,18 fős osztály... Nem is túl sok, de nem is kevés. Kíváncsi vagyok, hogy ez a közösség meddig fog ugyanilyen összetartó lenni. Mert azt nem hinném, hogy örökké ilyenek maradnak! Mindenki között vannak viták. Van, hogy súlyosak, de van, hogy olyan, amit könnyen meg tud bocsájtani az ember. A mai világban inkább már csak súlyosak vannak, és nem is értem: Miért? Mert az emberek nem képesek már úgy elismerni a másikat, mint a régi időkben...Akkoriban szerintem minden könnyebb volt..."

1. fejezet - Ismerkedés az emberekkel PART1

Szeptember 1. (Hétfő)

 [...] Aznap reggel fáradtan másztam ki az ágyamból. Semmi kedvem nem volt bemenni a suliba, és megismerkedni az új közösséggel.

 De hiába, sajnos muszáj. Összeszedtem magam, és lebaktattam a lépcsőn, összedobtam a reggelimet, és mély gondolkodásba kezdtem.

,,Hmmm...Milyen hatalmas ház! 2 vendégszoba, 1 nappali, 1 konyha, 2 fürdő, és a vendégszobákhoz erkély.

És mégis! Egyedül lakok itt! Senki sincs, akivel tudnék néha egy jót beszélgetni. Akivel meg tudnám beszélni minden gondomat. Na meg hogy milyen volt a napom. Magányos vagyok...És az is maradok még egy ideig."

Lassan megettem a szendvicsemet, gyorsan átnéztem a táskámat, hogy minden megvan-e. Felrohantam a szobámba, és felvettem egy ujjatlan, mintás felsőt, meg egy egyszerű fekete csőnadrágot. A hajamat pedig felkötöttem. Egy szóval így néztem ki: 

Érdekes stílusom van, de ez nem tartozik azok közé. 

Nem szoktam így öltözködni... Nem is állt nekem jól ez a szett,

szóval elégedetlenül méregettem magam a tükör előtt.

Általában kis alkalmi ruhákat szoktam hordani, de most 

ki akartam próbálni ezt is. Hát oké...Szerintem maradok az

én stílusomnál.

*Öltöztem volna át, de pont akkor csörrent meg a figyelmeztető csengő, hogy mennem kell suliba, szóval már nem volt időm hozzá, így hát kénytelen voltam ebben elindulni.*

 Út közben sokat elmélkedtem, hogy az idő mennyire szalad. Nincs senkinek se örök élete, de mégis! Az évek alatt az ember több tapasztalatot szerez. Amíg ezen járt az eszem, nem is figyeltem, hogy máris megérkeztem a célba. A suli falán egy hatalmas plakátra volt felírva, hogy: Sweet Amoris Gimnázium.

Mély levegőt vettem, ugyanis semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bemenjek ide. Nem látok egy ismerős arcot se. Mi lesz itt velem?!

 [...] Mindenki kisebb csoportokban beszélt egymással. Jó volt látni, hogy legalább ők jól elvannak egymással. Körbenéztem az udvaron, és megakadt a szemem 2 fiún. Az egyik vörös hajú, rockos stílusú volt, míg a másik fehér hajú, viktoriánus stílusú. De a régies srácnak a haja végén sötétzöld tincsek díszelegtek, és felfedeztem benne még valami különlegeset. Mégpedig azt, hogy neki is felemás színű a szeme. Amikor egy fiatal lány szólította és hátrafordult, akkor találkozott a tekintetünk, persze gyorsan elkaptam a fejemet, és elpirultam. Mint mondtam, szégyenlős vagyok. Méghozzá nagyon. Még egy pillantást vetettem rá, és láttam, ahogy még mindig engem fürkészik. Majd mikor meglátta, hogy én is őt figyelem, egy mosolyt küldött felém. Mit ne mondjak, meglepődtem, ráadásul még jobban piroslott az arcomon a pír. A földet néztem, és amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a folyosóra...

 Minden hatalmas volt bent. A nagy, magas szekrények egymás után sorakoztak, a helyiség pedig enyhe rózsaszín volt, néhol egy-egy lila csíkkal. Ahogy bámészkodtam, szerencsémre neki mentem valakinek.

- B-bocsánat! Nem akartam, sajnálom! - mentegetőztem zavartan, miközben még mindig a padlót bámultam.

- Semmi baj, mindenkivel előfordul az ilyen. Viszont téged még nem láttalak itt, mi a neved? - kérdezte kedvesen.

Muszáj voltam felnézni rá, hogy lássam, ki az, akibe belebotlottam. Egy szőke hajú srác állt előttem. A szemei borostyán színűek voltak, fehér ingben, és egy barna nadrágban állt előttem. Akkor és ott jöttem rá, hogy ide csak helyes fiúk járnak. El is hessegettem ezeket a gondolatokat, ugyanis ismét melegem lett, ami azt jelentette, hogy nem sokára olyan vörös leszek, mint az a paradicsom hajú az udvarról. 

- A nevem..Sophie..Sophie West - kiegyenesedtem, mert eddig úgy össze voltam görnyedve, mint aki karót nyelt - Új diák vagyok - mosolyogtam rá.
- Áhh! Értem, szóval te vagy az! Égen földön kerestelek már. A suli összes porcikáját végigjártam.
Elpirultam a kijelentésén, nem értettem, hogy mi ennyire fontos neki, hogy felkeres mindent miattam.
- A lényeg, hogy a beiratkozásoddal kapcsolatban kerestelek. Minden rendben van, az igazolványkép ott volt a dokumentumaid között, de a 25$ még hiányzik.
Előkerestem a kis táskámból a pénztárcámat, és odaadtam a szőkének a pénzt.
- Tessék! Amúgy..Megkérdezhetem, hogy mi a neved? - kérdeztem szégyenlősen.
- Ohh, de illetlen vagyok! A nevem Nathaniel Lewis, a Diák önkormányzat elnöke - nyújtotta a jobb kezét.
Én is félénken odanyújtottam neki az enyémet, és kezet ráztunk - Örvendek a találkozásnak! - mondta mosolyogva.
- Én is örülök...- feleltem, és erőltettem én is valami vigyorfélét az arcomra. 

Bemutatkozás

 Egy átlagos lány vagyok átlagos álmokkal. Átlagos tettekkel, átlagos gondokkal. Nem vagyok tökéletes, de ki az?!

 Van hogy szégyenlős vagyok, van, hogy kemény. Szeretem a környezetet, a szabadságot, mégis...Szinte sose érzem magam igazán láncolatlannak. 

Szabadság...Oly szép szó! Repülni tudnék, ha igaz lenne. De sajnos az emberiség már sose lesz igazán szabad.

Fekete színű hajam egyszer meg fog őszülni.
A 15 életévem idővel 30 fölött lesz.
Telnek múlnak az évek, talán a felemás szemem színe kifakul, talán bőröm ráncos lesz.
De vannak, amik mindig ugyanolyanok maradnak, ha törik, ha szakad.
A szívem, a lelkem, és az ESZEM. Na meg a sajátos hülyeségeim.
Jó tanuló vagyok, de van, hogy nem figyelek, és becsöngetnek, miközben rajzolok.
Sokszor betegszem le, de hamar felépülök.
Egyedül élek, ugyanis a szüleimet meggyilkolták...Erről nem szívesen beszélek, szóval erről a témáról elég tudni ennyit.
A Sweet Amoris Gimnáziumba kezdem a 9. tanévemet. Nem vagyok az az izgulós fajta, tehát számomra ez nem nagy cucc.
Az előző sulimba ki voltam közösítve, remélem, hogy itt lesz minimum 1 igaz barátom/barátnőm.
Aki kitart mellettem...Jóban, rosszban...Örökké!...
Akiről ez a történet szól, annak a neve: Sophie West