[...] Mikor megszólalt a csengő, fáradtan keltem fel, és szembesültem azzal a ténnyel, hogy még csak a hét elején vagyunk
Lesétáltam a konyhába, és csináltam egy kis rántottát reggelire. Jóízűen falatoztam, amikor csengettek.
Értetlenül mentem az ajtóhoz, majd mikor megláttam, hogy ki áll az ajtómban fülig érő vigyorral, meglepetten kezdtem faggatni az illetőt.
- Rosalya! Te meg mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy hol lakom? - zúdítottam rá a kérdéseket.
- Szia! Neked is jó reggelt! Én is jól vagyok, és te? - nevetett.
- Gyere beljebb! - tessékeltem be a házba.
- Wow! Ez aztán a szép ház! - nézett körbe csodálkozva Rosa.
- Köszi - mosolyodtam el - De tényleg...Honnan tudtad, hogy itt lakok?
- Mondtam már. Az igazgatótól - nevetett.
Válasznak biccentettem egyet, majd felmentem a szobámba, és magamra kaptam egy olyan ruhát, ami a tetején erős vörös, majd ahogy lejjebb nézzük, egyre halványodik. Hozzá felvettem egy fekete magassarkút, és hozzá a hajamat kiengedve hagytam.
Röviden:
- Megjegyzés: Bocsi, hogy nem felemás színű a szeme ><" -
Na igen. Ez már inkább rám hasonlított, a tegnapi szerelésem nagyon távolt állt tőlem. Habár még egy kicsit válogattam volna a ruha között, vagy a hajamat festettem volna be vörösre, mert szerintem a piros - fehér - fekete nem igazán passzolt így. Mondjuk, még mindig jobb, mint a kényelmetlen csőnadrág. Bele se merek gondolni, hogy télen milyen szenvedéseket kell majd átélnem.
Rosa lent várt a nappaliban, majd amikor meglátott, akkor sejtelmesen elmosolyodott. Persze nem hagytam szó nélkül.
- Miért vigyorogsz így?... - zökkentettem ki az álom világából.
- Áhh, semmi érdekes! - kuncogott Rosalya.
Elindultunk a suliba, és én egész úton olyan lelkesedéssel mentem barátnőm mellett, egyrészt azért, mert végre szellőzik egy kicsit a testem, másrészt pedig ma az első óra földrajz, de nem lesz megtartva, mert akkor osztják ki a tankönyveket.
Igaz, hogy szeretek tanulni, nem hiába voltam 8 évig kitűnő általánosban, de a földrajz sose volt a kedvencem, szóval természetes, hogy örültem, hogy nem lesz.
Rosa-val beértünk az udvarra, ahol sokan pillantottak felénk. Köztük Ők (!!!) is ott voltak. Enyhén elpirultam, nem értettem, hogy mit néznek annyira.
Beljebb mentünk, és Nina rögtön letámadt, hogy miért vagyok ilyen ruhában. Elkezdtem neki mondani, hogy eleve ez a stílusom, és hogy tegnap azért jöttem abba, mert ki szerettem volna próbálni, de mivel nem jött be, hát maradtam ennél.
- Szóval azt mondod, hogy innentől ilyen ruhákba fogsz járni? - kérdezte.
- Amikor jó idő lesz, akkor valószínű, hogy igen - mosolyogtam rá.
Nina még mormolt valamit az orra alatt, és visszament a barátaihoz.
Leültünk Rosalyaval egy padra, és előkotortam a táskámból egy tiszta papírlapot, és egy ceruzát, majd megkerestem azt a könyvet, amit magammal hoztam suliba, ugyanis most azt olvasom éjjel-nappal.
A rajzlapot rátettem a könyvre, majd rajzolni kezdtem. Nem is tudtam, mit, csak firkálgattam a lapon. A tudatában se voltam, amikor kész lett, és Rosa a fejemhez nyomva az ő fejét, és megszólalt, ami vissza zökkentett a világba.
- Hűűűűű! Nagyon szépen rajzolsz! Ráadásul...Ez nem Lysander? - érdeklődött, mire én lenéztem a papírra, és szembesültem vele, hogy tényleg Őt rajzoltam le!
- Jé...De, ő! - lepődtem meg.
- Add oda neki! - adta a tanácsot Rosa.
- Dehogy adom! Ez... - mondtam volna tovább, de közbeszólt.
- Gyönyörű! És őt ábrázolja! - majd kivette a lapot a kezemből, és amilyen gyorsan csak tudott, a magassarkú cipőjével elkezdett futni az említett srác felé. Én is követtem a példáját. Ha Lysander meglátná a rajzomat, az nagyon kínos lenne! Legalábbis az én szemszögemből. De hiába, Rosa beelőzött, és megmutatta a fehér hajú srácnak a ,,mesterművet", majd felém fordult, és elkezdett erre az irányba sétálni. Mikor előttem állt teljes élet nagyságban, visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját.
- Köszönöm. Nagyon szép, és élethű - mosolygott rám, és visszament Castielhez.
Ledermedten álltam az udvaron, mikor becsöngettek, és lassan elkezdtem sétálni a terembe a többiekkel együtt.
Elkezdődött az óra. Vagyis a könyvek kiosztása. Névsor szerint szólított minket ki a tanári asztalhoz.
- Sophie West! - olvasta fel a következő embert, aki én voltam, és már álltam is fel.
Lysander volt előttem, mert Ninát akkor pont elkérték családi ügyek miatt az első órában.
Mentem gyorsan átvenni a könyveket, de túl gyors voltam, és egyszer majdnem felbuktam, amikor...Hát...Nos, Lysander elkapott. Fülig vörösödtem, és zavartan megköszöntem. Ő csak bólintott egyet mosolyogva, és leült.
Megkaptam a csomagot, és visszasétáltam a helyemre, most már lassabban.
Ez az óra el is telt lassan, a szünetben pedig egyedül ültem a teremben, miközben a többiek kint voltak az udvaron. Olvasgattam a reggeli ideiglenes "rajztábla" könyvemet, aminek a címe ez volt: a Szent Johanna Gimi.
Lekötött, a tinédzserek korában ez egy népszerű olvasmány, amit Leiner Laura írt. Mélyen figyeltem minden kis betűcskére, amikor kinyílott az ajtó, és Lysander lépett be rajta. Megdöbbenten kezdte meg a beszélgetést.
- Hát te hogy hogy nem vagy kint? - kérdezte.
Nem vagyok az a típus, aki flegmán visszakérdezi, hogy ,,Ezt én is kérdezhetném tőled..." ezért rendes választ adtam a kérdésére.
- Az általánosban sem szerettem annyira kint lenni a szünetben a szabadban. Ezért inkább bent maradtam olvasni, és ez gimiben se változott, úgy látszik - válaszoltam.
- Ohh értem...És mit olvasol?
- A Szent Johanna Gimit.
- A testvérem barátnője is oda van érte, szóval nagyjából tudom, miről szól. Te is Cortez-ért élsz, halsz, ugye? - kérdezte fájdalmas tekintettel, de közben elnevette magát, és én is elmosolyodtam.
- Mint ahogy általában minden SzJGer, igen, én is.
- Gondoltam - mondta, majd ő is leült a helyére, és elkezdett olvasni.
- Na és te? - érdeklődtem, mire felnézett a könyvből, ami látszólag nagyon érdekelte.
- Simone Elkeles-Perfect Chemistry.
Bólintottam, majd mindketten visszamerültünk az olvasás csodálatos világába, ugyanis ezután senki nem szólt senkinek semmit. Csak a csengő figyelmeztetett minket, hogy ideje abbahagynunk az akár végtelenig is eltartó olvasást, inkább készüljünk elő az órára.
Rajz volt. A tanárt Aaron Pitt-nek hívták. Szóval Mr. Pitt. Azt mondta, hogy foglaljuk el magunkat valamivel, nem akar már a 2. tanítási napon kemény munkára fogni minket. Én rögtön kihúztam a SZJG-t, és folytattam, ahol abbahagytam, Lysander is ugyanígy tett a saját könyvével. Körülöttem a többiek rikácsoltak, vagy a telefont nyomkodták, de nem vettem figyelembe, és teljesen beleéltem magam. Mivel tegnap kezdtem el olvasni a ,,Kezdetek"-et, még csak a felénél járok, és amikor olvastam, hogy amikor Reni elesett tesiórán, és kiment a bokája, Cortez segített neki felállni, és úgy mentek, hogy Reni karja át volt dobva a srác vállán. Mikor itt jártam, véletlenül hangosan, túlkiabálva mindenkit, ezt mondtam:
- IGEN! VÉGRE! - és felemeltem a magasba a kezem, mire megláttam, hogy az osztályban szinte mindenki engem néz, és amennyire csak tudtam, szégyenemben úgy beletemettem az arcomat a könyvbe, hogy csak na. A többi órán beszélgettünk, a tanárokkal, tanulták a nevünket, mi az övéiket.
Megszólalt a végső csengő, a többiek megmentője, mert már nagyon unták a sulit, gondolom inkább kockulni akartak. Különösen Armin... Rohamozva törtek ki a diákok, Rosalya most Melodyékkel tartott, szóval megint egyedül mentem haza.
,,Mindenkinek vannak szerencsétlen napjai, ez teljesen természetes. De mégis, oltári égő az illetőnek. Ezt most tapasztaltam, amióta a Sweet Amorisban vagyok, egyre többször szerencsétlenkedem. Ez van, ha baráti közösségbe van az ember? Érdekes szó ez számomra, még mindig...Barát...Csak egy szó, mégis...A földön lévő minden embert megváltoztatott ez a pár betűből összeálló kis szavacska. Az élőlények kitartanak egymás mellett, mert erős kötelék keletkezett köztük. Amit nehéz elszakítani. De ha el is szakad, idővel újra összeáll, de sose lesz olyan egyenes, mint volt, ugyanis egy csomó már útban van. Vajon ha többször szakad el, akkor már az egész egy nagy gombolyag lesz?..."
Röviden:
- Megjegyzés: Bocsi, hogy nem felemás színű a szeme ><" -
Na igen. Ez már inkább rám hasonlított, a tegnapi szerelésem nagyon távolt állt tőlem. Habár még egy kicsit válogattam volna a ruha között, vagy a hajamat festettem volna be vörösre, mert szerintem a piros - fehér - fekete nem igazán passzolt így. Mondjuk, még mindig jobb, mint a kényelmetlen csőnadrág. Bele se merek gondolni, hogy télen milyen szenvedéseket kell majd átélnem.
Rosa lent várt a nappaliban, majd amikor meglátott, akkor sejtelmesen elmosolyodott. Persze nem hagytam szó nélkül.
- Miért vigyorogsz így?... - zökkentettem ki az álom világából.
- Áhh, semmi érdekes! - kuncogott Rosalya.
Elindultunk a suliba, és én egész úton olyan lelkesedéssel mentem barátnőm mellett, egyrészt azért, mert végre szellőzik egy kicsit a testem, másrészt pedig ma az első óra földrajz, de nem lesz megtartva, mert akkor osztják ki a tankönyveket.
Igaz, hogy szeretek tanulni, nem hiába voltam 8 évig kitűnő általánosban, de a földrajz sose volt a kedvencem, szóval természetes, hogy örültem, hogy nem lesz.
Rosa-val beértünk az udvarra, ahol sokan pillantottak felénk. Köztük Ők (!!!) is ott voltak. Enyhén elpirultam, nem értettem, hogy mit néznek annyira.
Beljebb mentünk, és Nina rögtön letámadt, hogy miért vagyok ilyen ruhában. Elkezdtem neki mondani, hogy eleve ez a stílusom, és hogy tegnap azért jöttem abba, mert ki szerettem volna próbálni, de mivel nem jött be, hát maradtam ennél.
- Szóval azt mondod, hogy innentől ilyen ruhákba fogsz járni? - kérdezte.
- Amikor jó idő lesz, akkor valószínű, hogy igen - mosolyogtam rá.
Nina még mormolt valamit az orra alatt, és visszament a barátaihoz.
Leültünk Rosalyaval egy padra, és előkotortam a táskámból egy tiszta papírlapot, és egy ceruzát, majd megkerestem azt a könyvet, amit magammal hoztam suliba, ugyanis most azt olvasom éjjel-nappal.
A rajzlapot rátettem a könyvre, majd rajzolni kezdtem. Nem is tudtam, mit, csak firkálgattam a lapon. A tudatában se voltam, amikor kész lett, és Rosa a fejemhez nyomva az ő fejét, és megszólalt, ami vissza zökkentett a világba.
- Hűűűűű! Nagyon szépen rajzolsz! Ráadásul...Ez nem Lysander? - érdeklődött, mire én lenéztem a papírra, és szembesültem vele, hogy tényleg Őt rajzoltam le!
- Jé...De, ő! - lepődtem meg.
- Add oda neki! - adta a tanácsot Rosa.
- Dehogy adom! Ez... - mondtam volna tovább, de közbeszólt.
- Gyönyörű! És őt ábrázolja! - majd kivette a lapot a kezemből, és amilyen gyorsan csak tudott, a magassarkú cipőjével elkezdett futni az említett srác felé. Én is követtem a példáját. Ha Lysander meglátná a rajzomat, az nagyon kínos lenne! Legalábbis az én szemszögemből. De hiába, Rosa beelőzött, és megmutatta a fehér hajú srácnak a ,,mesterművet", majd felém fordult, és elkezdett erre az irányba sétálni. Mikor előttem állt teljes élet nagyságban, visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját.
- Köszönöm. Nagyon szép, és élethű - mosolygott rám, és visszament Castielhez.
Ledermedten álltam az udvaron, mikor becsöngettek, és lassan elkezdtem sétálni a terembe a többiekkel együtt.
Elkezdődött az óra. Vagyis a könyvek kiosztása. Névsor szerint szólított minket ki a tanári asztalhoz.
- Sophie West! - olvasta fel a következő embert, aki én voltam, és már álltam is fel.
Lysander volt előttem, mert Ninát akkor pont elkérték családi ügyek miatt az első órában.
Mentem gyorsan átvenni a könyveket, de túl gyors voltam, és egyszer majdnem felbuktam, amikor...Hát...Nos, Lysander elkapott. Fülig vörösödtem, és zavartan megköszöntem. Ő csak bólintott egyet mosolyogva, és leült.
Megkaptam a csomagot, és visszasétáltam a helyemre, most már lassabban.
Ez az óra el is telt lassan, a szünetben pedig egyedül ültem a teremben, miközben a többiek kint voltak az udvaron. Olvasgattam a reggeli ideiglenes "rajztábla" könyvemet, aminek a címe ez volt: a Szent Johanna Gimi.
Lekötött, a tinédzserek korában ez egy népszerű olvasmány, amit Leiner Laura írt. Mélyen figyeltem minden kis betűcskére, amikor kinyílott az ajtó, és Lysander lépett be rajta. Megdöbbenten kezdte meg a beszélgetést.
- Hát te hogy hogy nem vagy kint? - kérdezte.
Nem vagyok az a típus, aki flegmán visszakérdezi, hogy ,,Ezt én is kérdezhetném tőled..." ezért rendes választ adtam a kérdésére.
- Az általánosban sem szerettem annyira kint lenni a szünetben a szabadban. Ezért inkább bent maradtam olvasni, és ez gimiben se változott, úgy látszik - válaszoltam.
- Ohh értem...És mit olvasol?
- A Szent Johanna Gimit.
- A testvérem barátnője is oda van érte, szóval nagyjából tudom, miről szól. Te is Cortez-ért élsz, halsz, ugye? - kérdezte fájdalmas tekintettel, de közben elnevette magát, és én is elmosolyodtam.
- Mint ahogy általában minden SzJGer, igen, én is.
- Gondoltam - mondta, majd ő is leült a helyére, és elkezdett olvasni.
- Na és te? - érdeklődtem, mire felnézett a könyvből, ami látszólag nagyon érdekelte.
- Simone Elkeles-Perfect Chemistry.
Bólintottam, majd mindketten visszamerültünk az olvasás csodálatos világába, ugyanis ezután senki nem szólt senkinek semmit. Csak a csengő figyelmeztetett minket, hogy ideje abbahagynunk az akár végtelenig is eltartó olvasást, inkább készüljünk elő az órára.
Rajz volt. A tanárt Aaron Pitt-nek hívták. Szóval Mr. Pitt. Azt mondta, hogy foglaljuk el magunkat valamivel, nem akar már a 2. tanítási napon kemény munkára fogni minket. Én rögtön kihúztam a SZJG-t, és folytattam, ahol abbahagytam, Lysander is ugyanígy tett a saját könyvével. Körülöttem a többiek rikácsoltak, vagy a telefont nyomkodták, de nem vettem figyelembe, és teljesen beleéltem magam. Mivel tegnap kezdtem el olvasni a ,,Kezdetek"-et, még csak a felénél járok, és amikor olvastam, hogy amikor Reni elesett tesiórán, és kiment a bokája, Cortez segített neki felállni, és úgy mentek, hogy Reni karja át volt dobva a srác vállán. Mikor itt jártam, véletlenül hangosan, túlkiabálva mindenkit, ezt mondtam:
- IGEN! VÉGRE! - és felemeltem a magasba a kezem, mire megláttam, hogy az osztályban szinte mindenki engem néz, és amennyire csak tudtam, szégyenemben úgy beletemettem az arcomat a könyvbe, hogy csak na. A többi órán beszélgettünk, a tanárokkal, tanulták a nevünket, mi az övéiket.
Megszólalt a végső csengő, a többiek megmentője, mert már nagyon unták a sulit, gondolom inkább kockulni akartak. Különösen Armin... Rohamozva törtek ki a diákok, Rosalya most Melodyékkel tartott, szóval megint egyedül mentem haza.
,,Mindenkinek vannak szerencsétlen napjai, ez teljesen természetes. De mégis, oltári égő az illetőnek. Ezt most tapasztaltam, amióta a Sweet Amorisban vagyok, egyre többször szerencsétlenkedem. Ez van, ha baráti közösségbe van az ember? Érdekes szó ez számomra, még mindig...Barát...Csak egy szó, mégis...A földön lévő minden embert megváltoztatott ez a pár betűből összeálló kis szavacska. Az élőlények kitartanak egymás mellett, mert erős kötelék keletkezett köztük. Amit nehéz elszakítani. De ha el is szakad, idővel újra összeáll, de sose lesz olyan egyenes, mint volt, ugyanis egy csomó már útban van. Vajon ha többször szakad el, akkor már az egész egy nagy gombolyag lesz?..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése